Buli Zoli – Történelem: A kezdetek

Ha válaszolnom kéne arra, hogy mi a hivatásom, azt mondanám zenész vagyok. Persze eddigi életem folyamán rengeteg dolgot csináltam, és mindig más jellegű tevékenységből szereztem a mindennapit, de a zene mindig a háttérben volt, és így vagy úgy, folyamatosan valamilyen zenekarban játszottam.
A kezdetek: Klasszikus zene.
Viszonylag hamar kiderült, hogy a vér nem válik vízzé. és örököltem azt a zenei tehetséget, ami édesanyám családjában, már több generáció életét megfertőzte. Fényképes bizonyítékaim vannak arra, hogy már dédnagyapám is egy zenekarban koptatta hangszerét, és a nem mindig műértő közönség miatt idegeit is. Amikor rólam kiderült, hogy a végzetes kór irreverzibilis folyamatokat indított el nálam, nagyapám enyhe ráhatására a szekszárdi Liszt Ferenc Zeneiskola nebulója lettem, és sok évig ez így is maradt. Első hangszerem a hegedű, és az ezzel járó klasszikus zenei oktatás, egy életre megváltoztatta hozzáállásomat a zenéhez, és ma is hiszem és vallom, hogy a klasszikus zene a csúcs, ahonnét csak lefele vezetnek utak. Minden ember életében vannak kulcsfigurák, akik meghatározó hatást gyakorolnak a kialakuló jellemére. Nekem ilyen volt hegedűtanárom Sárközy Miklós, akitől nem csak a hangszeres tudnivalókat tanultam meg, hanem megtanultam zenészként élni a világot. Egy olyan példaképet kaptam kisfiúként a személyében, akinek csillogott az agya, ő maga volt számomra az Intelligencia. Talán sikerült megközelítenem ezt a példaképet mára, talán nem, nem tudom eldönteni. Mindenesetre biztos vagyok abban, hogy Buli Zoli egy teljesen más ember lenne, ha ezek a hatások nem érik a legfogékonyabb időszakában.
Ma is csodálattal nézem amikor csak tehetem a komolyzenészeket, akiket a könnyűzenészek csak “szomorú zenészeknek” neveznek. Azért szomorú mert hihetetlen munkával jutnak el a hangszeres tudás magas szintjére, ami ahhoz szükséges mondjuk, hogy egy világhírű orchestral-ba bekerülhessenek, mégis a kutya sem ismeri nevüket. Ezzel szemben egy popzenész (pl- Elton John) adott esetben sokkal alacsonyabb szintű hangszerkezelés birtokában világhírre tesz szert. De bánná a fene, ha legalább a Magyar Állami Hangversenyzenekar koncert naptára minden napra tartalmazna egy fellépést, és menedzserük, nem tudná a rengeteg felkérést teljesíteni, de ez közel sem így van. A mára erősen megcsappant számú nagyzenekarok szinte éheznek. Alapítványi könyöradomány pénzekből tartják fenn magukat. Koncertjeik fél házakkal futnak. Ennek okai nagyon mélyen gyökereznek, elindulva már a gyerekek általános iskolai zenei képzésétől , és lehetne sorolni az okokat egészen a vizuális média agymosó tevékenységéig. Kimutathatóan Lagzi Lajcsi óta nagyságrendeket esett a magyar zenei közízlés. Lajcsi egy zenei Antikrisztus kis hazánkban, és különösen azért fájó ez nekem, mert ő egy képzett (ha jól tudom akadémiai végzettségű) trombitás, aki olyan zenész családból származik ahol a Galambos Lajos név lejáratásának számított volna ez a zenei tevékenység.(Ezért lett ő Lagzi Lajcsi.) Róla később még szó lesz.
Játszottam kamara zenekarban, elsőhegedűsként. Számomra a tökéletes zenélést, és precizitást a mai napig ez az élmény jelenti. Amikor a sok szólam összeáll egyetlen nagy művé. Ahogyan a karmester intésére egyszerre kezdünk bele a magunk szólamaiba, és a pontosság, és tisztaság nem lehet kérdéses. Minden következő zenekaromban ezt az érzést kerestem, legtöbbször persze nem találtam meg, mert a zenészek nem voltak abban az értelemben zenészek mint én, és az akkori társaim. Legtöbb későbbi konfliktusom is ebből adódott, hogy olyan dolgokat vártam el zenésztársaktól amiről ők nem tudtak semmit. A mai napig megőrülök attól, ha valaki “le akar játszani” engem a színpadról, azaz erőszakosan előtérbe nyomul, és nem hagy mást szóhoz (hanghoz) jutni, továbbá nem bírom, ha valakinek állandó játék kényszere van, azaz nem tud csendben maradni, ha nincs szerepe. Nem tolerálom a legkisebb fegyelmezetlenséget, felkészületlenséget, hanyagságot stb. Vesztemre a zenész társadalom körében előforduló link emberek aránya a 100% felé tendál. Így aztán cseppet sem könnyű jó zenész társakra szert tennem. De néha azért sikerül, és ilyenkor nagyon jól érzem magam a színpadon.

Klasszikus műveket játszani, egy időutazás. Több száz éve nem élő szerzők kottának hívott kódjait megfejteni, és újra hallhatóvá tenni csodálatos dolog. Ahogy életre kel az élettelen kotta, és újra hangulatokat kelt a hallgatóságban. Megborzongat, meleggel tölt el, ahogy a harmóniák újra összeállnak azzá az összhatássá, ami valamikor nagyon régen a Firenzében a folyó partján sétálgató utcai zenész, komponista agyában megszülettek, az számomra maga a csoda. Sajnos a ma élő emberek ingerküszöbét már nem képes átlépni ez a fajta muzsika. Túl light, túl finom, és oda kell rá figyelni. Ahogy tanárom mondta:” Csukd be a szemed, és hagyd, hogy a zene hasson rád!” Mára a zene egyre inkább csak a háttérben egy csendet elfedő akusztikus ingerré vált. Nagyon kevesen tesznek olyat, hogy zenét hallgatnak, és semmi mást nem tesznek közben. Pedig a klasszikus zenét komponáló géniuszok idejében ez így volt kitalálva. Egyetlen kotta fejlécen sem olvasható, hogy: “ajánlom mosogatás, tanulás, és kocogás közbeni hallgatásra “. Tehát figyelni kell rá, nem lehet másként hallgatni. Lehet csak ez a baj. Ezzel kapcsolatos a záró történetem:

“Hideg januári reggel volt, mikor egy ember megállt egy Washington DC-i metróállomáson és hegedülni kezdett. Hat Bach darabot játszott összesen negyvenöt percen keresztül. Ezalatt az idő alatt több mint ezer ember fordult meg az állomáson, legtöbben a munkahelyükre igyekeztek a csúcsforgalomban.Három perc múlva egy középkorú férfi észrevette a zenészt. Lelassított, és egy pillanatra meg is állt, majd továbbsietett. Egy perccel később a hegedűs megkapta az első egydollárosát, egy nő dobta bele a hegedűtokba anélkül, hogy megállt volna. Néhány perccel később valaki a falhoz támaszkodva kezdte el a zenét hallgatni, de kis idő múlva az órájára nézett, és továbbsietett. Legjobban egy hároméves kisfiú figyelt fel a zenére. Anyukája kézen fogva vezette, de a fiú megállt a hegedűst nézni. Nemsokára az anyuka továbbhúzta, de a kisfiú közben végig hátrafelé kukucskált. Ugyanez más gyerekkel is megtörtént, kivétel nélkül mindegyik szülő továbbvezette őket. A 45 perces előadás alatt csak 6 ember állt meg zenét hallgatni. Nagyjából 20-an adtak pénzt, de közben le sem lassítottak. Összesen $32 gyűlt össze. Amikor vége lett a zenének, és elcsendesedett az állomás, senki sem vette észre a változást. Senki sem tapsolt, senki sem gratulált.A járókelők nem tudták, hogy a világ egyik leghíresebb hegedűművésze, Joshua Bell játszotta a zenetörténelem legnehezebb darabjait 3.5 millió dollár értékű Stradivari-ján. Két nappal a metróállomásbeli előadás előtt egy teltházas bostoni színházban lépett fel, ahol a jegyek átlagosan $100-ba kerültek.

A kísérlet eredményének egyik lehetséges következtetése: ha nincs időnk arra, hogy megálljunk és hallgassuk a világ egyik legjobb zenészét a zenetörténelem legvirtuózabb darabjait játszani, vajon mi minden más mellett megyünk el észrevétlenül ugyanígy nap mint nap?”

Hogy ne menjetek el a csodák mellett csak egy kattintásotokba kerül manapság: Az általam ajánlott oldalon realtime hallgathattok klasszikus “slágereket” . Royalty Free Classical Music

This entry was posted in Zoli bejegyzései and tagged , , . Bookmark the permalink.

Kommentelés lezárva.