Dolgozom, és figyelek

Szól a dal. Dolgozom. Ujjaim rutinszerűen fogják le a harmóniákat, az előttem futó szövegre csak néha kell egy pillantást vetnem, inkább csak a biztonság miatt. A dalt több századszor éneklem, mégis élvezem, főként, amikor az előttem táncolók arcára nézek és látom, ahogy a zene magával ragadja őket. A teremben általános a jó hangulat, pedig még hivatalosan el sem kezdődött a rendezvény. Mi is inkább csak azért játszunk, hogy ne legyen csend. A pár ekkor lép a terembe.Mindenki ismeri őket, és ők is ismernek mindenkit. Ez egyébként is egy ilyen buli. Gyorsan lefutják a kötelező köröket, mosolyuk mindenki felé szívből jön. Miután megtalálják névjegykártyájukat a hosszú vendégasztalon, elfoglalják helyüket. A férfi ismét kezébe veszi a nő kezét, amit eddig az üdvözléssorozat miatt kénytelen volt elengedni. Figyelem ezt a mozdulatot. Az agyam mintha lassítva játszaná újra a mozdulatsort, pedig realtime történik a szemem előtt. Ebben a mozdulatban benne van, hogy ez számukra a világ legtermészetesebb dolga, ami nem múlt el az “együttjárás” második évében, sőt az első és második gyerek megszületése után sem. Ők így léteznek. A harmadik évtizedet járják már együtt, mégis a férfi úgy tartja két tenyere közt a nő apró kezét, mintha egy törékeny kismadarat tartana, pedig az a kéz bármilyen kicsi és vékony, igencsak erős. Sokat bizonyított közös életük folyamán, hiszen minden ráháruló feladatot gyorsan és ügyesen végzett el, ha kellett erős volt, ha kellett gyengéd. Új dalba kezdünk. A melódia mi másról is szólna, mint a szerelemről. A férfi valamit súg a nőnek, mire az elmosolyodik, majd felállnak, és a táncparkett felé indulnak. Most már tudatosan figyelem őket. Azt csinálják, amit a körülöttük lévő párok, mégsem úgy. A táncuk, melyben a testük egymáshoz ér, az iménti kézfogásuknak a felnagyított mása. A férfi körbeöleli a nőt, valahogy úgy, mintha még mindig a paleolit kor közepén járna az emberiség, ahol az ősférfi klasszikus feladata asszonyának védelmezése. A nő átadja magát, ennek a biztonságnak, és arcán folyamatos mosollyal könnyedén ringatózik a férfi karjaiban. Egy zsúfolt terem közepén táncolnak, mégis tökéletesen kettesben vannak. A szemük egymásba fonódik, már nem kell kimondaniuk szavakat, olyan szinten képesek kommunikálni, amit más egyszerű halandó el sem tud képzelni. A közvetlen közelükben lévők lehet megéreznek valamit ebből, mert még csak véletlenül sem ütközik beléjük senki, mintha valami más bolygóról érkezett lények lennének, akik energiaburokkal tették magukat érinthetetlenné. A dal sajnos csak három percig tart, pedig még elnézném őket órákon át. Gyorsítunk a tempón. A pár visszaül a helyére. Beszélgetnek. Milyen érdekes ez is! Ennyi év után még maradt mondanivalójuk egymás számára. Saját nyelvet használnak, hiszen ezernyi közös élményük, és átbeszélt évtizedek könnyítik meg a párbeszédet, ahol a félszavas verbális hiperlinkeket, csak a másik fél érti meg, hiszen az mindig visszautal, valami régi, közös történetre. A nő sokat nevet, de ez nem a környezetnek szól, és úgy gondolom, nem is a rostos körtelé hatására történik. Néha végigsimít a férfi arcán, és én tíz méterről is érzékelem hogy ebben az egyszerű mozdulatban milyen hatalmas szeretet rejtőzik. Már tudom, hogy ők ilyenek otthon is. Látom őket a tv előtt, ahogy a film helyett egymást nézik, és beszélgetnek. Sok sztereotip, házassági tanácsadók pénztárcáját vastagító probléma, mint a kommunikációs hiányosságok, féltékenység, alkohol, szexuális és pénz problémák, önértékelési zavarok, nemi szerepek összekeveredése, számukra ismeretlenek. A kapcsolat kezdetén még alig merték hinni, hogy ez mindig így lesz, de mostanra már biztosan érzik, hogy maga az alap már nem változik. Mintha egy kicsit szégyenkeznének most is azon, hogy mennyire jól érzik magukat egymás társaságában, pedig hát annyi probléma van a világban, de hát ők ebből alig érzékelnek valamit. A világ nagy történései csak távoli, mindig másokkal megtörténő események számukra. Nekik annyira mindegy hol élnek! Ők jól éreznék magukat csukcsként is a rénszarvasok között, vagy busman házaspárként a Kalahári sivatagban. Számukra a világ teljes a másik féllel, nem kell több, nem kell más, hiszen ebből adódóan minden más magától esik az ölükbe. A buli eközben zajlik, a szemekben megjelennek a fáradtság első jelei, a kezdeti visszafogott hangulatot feloldja az elfogyasztott alkohol, és már mindenki mindenkivel táncol. Ők továbbra sem engednek az intim szférájukba senkit. Éjfél után a férfi felsegíti nőjére kabátját, és hazaindulnak. Számukra ennyi elég volt, hiszen nem vártak semmi többet a mulatságtól, mint amennyit az adhatott. Nem felejteni jöttek, hanem emlékeket szerezni. Kikapcsoltak a mindennapokból, ezúttal talán egy kicsit hosszabb időre, mint egy átlagos hétköznap délutánján. A bál csak egy helyszín volt egy újabb együttlétükhöz. Használták, majd tovább álltak. Távozásukat nem sokan vették észre, hiszen kinek is tűnne fel egy olyan pár, akinek hangosabb szava sem volt egész este. A folytatást már csak a képzeletem teszi hozzá a történethez, de ennél a párnál ez is mellékes, hiszen az emberi kapcsolatok olyan szintjén állnak, ahol egy kézfogásban is pontosan annyi érzelem lakozik, mint egy átszeretkezett éjszakában. Már a hangszereket pakolom, amikor még mindig a két kéz érintkezése jár az agyamban, zenész agyam hangokat társít a látványhoz. Igen ez az. Cisz moll. Egy kicsi ingert érzek arra, hogy újra előpakoljam a billentyűt, és leüssem az akkordot! De végül is összehúzom a hangszertok cipzárját, és elindulok az autóm felé. Vasárnap hajnal van.

This entry was posted in Zoli bejegyzései and tagged , . Bookmark the permalink.

Kommentelés lezárva.